Anya mosdik, apa főz, együtt lenni jó...

Tegnap elkezdtem már beszámolni, csak kb. mindenen mindig elsírom magam, így félre toltam a dolgot egyelőre. Az, hogy cikáznak bennem az érzések, nem fedi a valóság felét sem. Egyszerűen túlcsordulok, agyonnyom a sok kavargó érzés, amit nem tanítottak meg a könyvek, hogyan kell kezelni. Főleg egy riadt apukának, aki nem érti, hogy miért pityereg gyakran egy kétgyermekes anyuka. Tömören (még ha furán is hangzik). Hiányzik a klinikán Lóci Babával töltött 3 nap. Hiányzik a pocakos állapot, a várakozás, de nagyon. Hiányzik a Mózival töltött szimbiózis. Eszembe jut mindenről az Ő érkezése, és közben hiányzik annak a lehetősége, hogy Lócival is olyan tökéletes nyugalomban száz százalékosan éljem meg az anyává és családdá válás folyamatát, mint két évvel ezelőtt. Hiányzik a teljes "kettecskén" állapot, amikor még nem Apa és Anya voltunk. Hiányzik az OTI-ba járás, de még azon is meghatódok, hogy 1 hete sem volt, hogy sebtében összepakoltam a bőröndöt, amit vinni kell. Száműztem is a kamrába, hogy eggyel kevesebb ok legyen az elérzékenyülésre. Így volt ez a Mózi születésekor is, sőt. Akkor egy hetet töltöttünk a klinikán, és legalább annyinak itthon is el kellett, hogy felfogjam az új helyzetet. Most még több érzelmi szálon rángatják marionett bábu testem, így egyelőre türelmes vagyok.

Hajnalban keltettem Attilát. Pont, mint két éve. A különbség, hogy éppen itthon voltunk, és nem máshol :). Összerámolás, Anya riasztás, hogy jöjjön őrizni Mózi álmát, mi pedig kényelmesen begurultunk. Nyilván nem számolok be részletekről, csupán arról a picit vicces tényről, hogy egy anyuka ugyanolyan stádiumban előttünk nem sokkal érkezett, és mint kiderült, ugyanazzal a szülésznővel terveztek, ő is január végére volt kiírva, és végül a finish-ben megelőzve kb 5-6 perccel második kislányának adott életet, míg én második kisfiamnak. Egy szobába is kerültünk kettecskén (akarom mondani, négyecskén). Itt vagyok hálás Juditnak (a szülésznőnek), aki ilyen profin levezényelt párhuzamban két szülést!!! A harmadikat is csak vele.

Mózi mikor felébredt reggel elkezdett anyázni :) ahogy szokott, majd apázni. Nagyanya újságolta el neki, hogy anya és apa elment most, mert érkezik Lóci Baba. Hihetetlen, hogy mennyire képben van, még akkor is ha nem tudja magát mindenki számára érthetően kifejezni. Csak ennyit mondott: BABA, tü-tü-tü-tü...
Ami annyit tesz, hogy valamelyik utolsó szívhanghallgatáson a doktor úr a lábamra ültette Mózit, és együtt fogták a műszert, úgy hallgattuk a Lóci kis szivét. Azóta  így emlegeti, hogy a baba, akinek dobog a szíve a hasamban... Ezt egy párszor még elismételte a 3 nap alatt, és azóta egy hangom nem lehet, annyira aranyos és elfogadó. Próbálom beleképzelni magam az ő helyzetébe felnőtt fejjel, hogy pl én mennyire zizzennék meg, ha egy nap Attila haza állítana egy plusz nővel (legyen Katinka), hogy mostantól Katinka is velünk fog élni, de téged továbbra is ugyanúgy szeretlek, csak hát Katinkát is....
Ígérem, hogy jelentkezni fogok. Hogy mesélek, hogyan alakul a csapat élete itthon, hogyan boldogulok, boldogulunk majd élesben, ha elfogy a sok segítség.

Köszönöm a sok-sok ránkgondolást, látogatást, figyelmességet, telefont, sms-t, levelet, jó érzés kicsit a Világ közepén olvadozni.
Attilkó pedig tudja, hogy Ő a legjobbjóbarátom....

Dórinak pedig üzenem, hogy büszke lehet rám, mert még vajúdás közben is bekentem a sarkam, hogy ne legyen száraz :D.